Régebb óta terveztem egy
rövid bejegyzést háziállataink, elsősorban őshonos magyar fajtáink rövid képes bemutatására.
Nem a kutyákkal és macskákkal, nem is a nagyüzemi állattartással szeretnék
foglalkozni, hanem a ház körül régen mindennapos, ma már szinte ritka „gazdasági
haszonállatokkal”. Azért az idézőjel, mert ugyan valamiért – tojásért, tejért,
húsért stb. - tartották őket, de szinte családtagok voltak a falusi portákon.
Őshonos állataink megőrzése – a laikusoknak legalább ismerete – éppúgy hozzá
tartozik magyarságunkhoz, mint az irodalomban, vagy a történelemben való
jártasság.
A magyar szürke marháról és
a mangalicáról már gondolom mindenki hallott, de a fodrostollú lúdról, vagy a
rézpulykáról talán kevesen. A kutyafajták (magyar vizsla, magyar agár,
komondor, kuvasz, puli, pumi, mudi, erdélyi kopó) mellett a lovak (kisbéri
félvér, nóniusz, gidrán, shagia arab stb.) talán ismerősek. Pedig az erdélyi
kopasznyakú tyúk, a bivaly, a parlagi szamár, a cigája és cikta juhok ugyanolyan
különlegesek, a magyar ugaron kialakult, ahhoz adaptálódott fajták. A néhol
mostoha körülmények között, a téli nagy hideget és a nyári nagy meleget
egyaránt bírva, a kiégett legelőn is megélve biztosították a családnak az
élelmet. Úgy gondolnánk, hogy néhány felett eljárt az idő, hiszen például a
szőke, vörös és fecskehasú mangalicát a zsírjáért tenyésztették, két évesen
vágták, araszos szalonnájának örvendtek, ugyanakkor ma nem a zsír, hanem a hús
a fontos, nameg hogy hat hónapos korra a 100-120 kg-ot elérje a sertés. Aztán
kiderült, hogy ez a „modern” nem „olyan”. Az a régi más ízű, finomabb,
érdemesebb azt megkóstolni. Szerencsére az igények és a fizetőképes kereslet
egyes régi fajtákat újra felkarolt. Ez mellett divat lett – a divat szót jó
értelemben véve - a hagyományőrzés, a régi korok tisztelete is. Aki megteheti,
inkább gyönyörködik egy magyartarka tehénben, a szürkemarha vagy a
pödröttszarvú racka szarvában, mint a nagyüzemi fajták (holstenfríz marha, német húsmerinó juh stb.)
egyedeiben.
Állatkertek állatsimogatói,
nemzeti parkok bemutató majorságai alkalmat adnak az urbánus embernek is az
ismerkedésre. Mutassuk be gyermekeinknek, szerettessük meg velük állattartási
hagyományainkat is.
Itt adóznék tisztelettel
azon embereknek, akik ezekre az állatokra felügyeltek, szinte velük éltek. Már
honfoglaló őseink is magukkal hozták méneseiket, nyájaikat, gulyáikat. A később
kialakult mesterségek a falvakon belül rangot jelentettek. A rangsor elején
volt a csikós, utána a gulyás, csordás, juhász és kanász következett. A
Hortobágyon és az Alföld néhány más pontján szerencsére megőrizték e
mesterségek hagyományait, öltözködését (pl. a csikósok kék ingje), díszeit (a
gulyások darutollas kalapja), tárgyi emlékeit.
Az a tapasztalatom, hogy a
mai ember már nem tudja, hogy ki volt a gulyás, és ki a csordás, magyarul mi a
gulya és a csorda közötti különbség. Még sokan emlékszünk, hogy reggelente
faluhelyen kihajtották a teheneket a közös legelőre, jött a pásztor, majd
estére fejésre hazajöttek az állatok. Ami mindennap hazajárt, na az volt a
csorda. Reggel a gazda etetett, fejt, trágyázott - a marha napközben legelt -
majd este szintúgy. Ezzel ellentétben a gulya kint töltötte a nyarat a
pusztában „Szentgyörgytől - Szentmihályig”. A gulyás tavasszal kihajtott,
ősszel behajtott és elszámolt a rábízott jószággal. Asszonya vitte utána
sokszor csak hetente az ételt. Együtt volt kint az állatokkal hónapokig,
hőségben, esőben, sárban.
Érdemes egyszer ellátogatni
a Hortobágyi Pásztornapokra, hogy néhány percre érezhessük ezen emberek
életének hangulatát.
Ugyan már pár évtizede, de
volt szerencsém két hetet éjszakázni a „vasalóban”, a pusztai ember nádból
készült szárnyékának védelmében. Nem felejtem sem a csillagos eget, sem a
hangulatot. Mellette bográcsban szabadtűzön készült ételek, és az emberek
nyílt, kemény, olykor huncut tekintete. Nekik adózok néhány képpel.
Magyartarka tehén borjával. A test vöröstarka, de a fej, lábvégek, köröm fehér. Régen kettőshasznú, tejéért és húsáért egyaránt tartott, jelenleg húshasznúként népszerű fajta.
Borjú a nagypiriti réten a Marcal-völgyben
Az utolsó noszlopi csorda
Magyar parlagi szamár
A lovak között több magyar fajta van, de pontos vérvonaluk sokszor nem ismert.
Sárga színű (nem csak a szőrzet, de a sörény és a farok is barna és nem fekete) sportlovak
Vasderes színű hidegvérű ló
Kecskék
Szőke mangalicák
Házinyúl (csak a közelgő húsvét miatt)
Őshonos fajtánk a fodrostollú lúd
Kacsák a faluszéli patakon
Bronzpulyka bak
Erdélyi kopasznyakú kendermagos tyúk
Magyar szürke marha. Kormos bikák
Tehenek és borjú
Hortobágyi bika
Juhnyáj a Bakonyalján
Juhász a Bakonyból
Apaji juhász
Gazdák várják a csordát a nagyiváni puszta szélén
Pásztornapok a Hortobágyon
Emberek, arcok, viseletek
A bejegyzés célja: hogy állataink inkább ismerősök mint látványosságok legyenek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése