Libákról

Bár úgy néz ki, hogy az idei év megint nem a libák éve lesz felénk, mégis nekik szeretnék egy fejezetet szentelni. Nálunk, a Bakonyalján a Somló környékén csak telente mutatkoznak. Ekkor a Kis-Balatonról, vagy a Fertő-tó felől ősi ösztönnek engedelmeskedve megjelennek csapataik. Naponta megteszik az oda-vissza több mint 100 km-es utat, hogy Iszkáz, Tüskevár, Somlószőlős, Kisszőlős környékén táplálkozzanak. A kiterjedt táblák és a nyugalom mellett valószínűleg az itteni növények beltartalma olyan, ami megéri nekik a hosszú utat, hiszen az éjszakázó helyeikhez jóval közelebb is találnának repceföldet, vetést, vagy kukoricatarlót. December elejétől először kisebb csapataik tűnnek fel, majd számuk folyamatosan növekszik, egyes években meghaladja a 10.000 példányt is. Zömük nagy lilik, de vetési ludak is vannak szép számmal. Ritka lúdfajok is feltűnnek közöttük, apácalúddal, kis lilikkel, vörösnyakú lúddal is találkoztam már a területen. Vörösnyakúból 13 példány volt az általam megfigyelt eddigi legtöbb.  Délelőtt egymás után érkeznek az ékek főleg a Kis-Balaton felől. A kiterjedt nyílt terület fölé érve néhány kört tesznek, majd a csapat felbomlik és látványosan zuhanva-pörögve ereszkednek már táplálkozó társaik közé. Késő délután aztán felkerekednek és hangos gágogással  visszaindulnak biztonságos éjszakázó helyeik felé. Több ezres kavargó tömegüket megfigyelni hatalmas élmény. Közel jutni nehéz hozzájuk, igen éber madarak. A táplálkozó, vagy pihenő csapat körül néhány társuk őrt áll és a legkisebb gyanús jelre riadót fúj. Ilyenkor szárnyra kap a sok madár és gágogó elnyúlt felhőként keresnek maguknak nyugodtabb helyet. A csapatokra kattogtatott képkockákat otthon átnézve lehet ritkaságokat mazsolázni közülük és a nap élményeit újra át lehet élni.

Kisebb számban szokott feltűnni egyetlen fészkelő vadlúdfajunk, a nyári lúd. A többi fajnál nagyobb termetű, csőre narancssárga, szárnyának felső része szürkés (régen a népnyelv szőke libának is hívta). Hangja a  házi lúdéval megegyező "gigágá".

A nagy lilik a messzi északról érkezik hozzánk, akár az Urálon túli orosz területekről is. Átvonuló és telelő állományuk az utóbbi években növekedett. A legnagyobb tömegek a Hortobágy és a Tiszántúl nagyobb tavai körül mutatkoznak. Az öregek hasalja sávozott, csörük tövénél fehér hóka látható. A fiataloknál ezek a bélyegek hiányoznak. Hangja - mint neve utal rá - viszonylag magas hangzású "lilik".

A vetési lúd hazánkban a Dunántúl libája (a Tiszántúlon kifejezetten ritka). A messzi észak utóbbi időben rohamosan fogyatkozó költőfaja. Ma még feltűnnek több százas, néhány ezres csapatai, de sajnos egyre kevesebb. Sötétebb fejű, nyakú, jellegzetes csőrrajzolatú madarak. A fiatalok csőre körül vékony fehér gyűrű lehet, ami lilikre emlékeztet. Hangja mélyebb "gagaga".

Természetesen a vegyes csapatok is gyakoriak.

Néhány bizonyító kép a vörösnyakúakról és apácalúdról.

Vizes területek mellett is gyakran feltűnnek (az első képen apácalúd és nagy lilikek)

Végezetül pár kocka a tömegekről. Sajnos a zsivajukat nem tudom bemutatni, de talán így is sejthető az élmény.